Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Határvilág képeire rátekintve az a benyomásunk, a képi felületet megosztó legszélesebb ívek, a síkból mint egészből Valaminek, egy – ekkor még határozott jelentéssel nem bíró, de az alkotói fantáziát mégis teljesen uraló – formának hasítják ki a saját helyet, úgy, hogy azután ebből a helyből, egy újabb hasítással, újabb helyek keletkeznek, mígnem olyan tagoltság jön létre a vásznon, a papíron, amely alkalmas lesz a most már látható formaként megjelenő művészi érzés, gondolat hordozására. Mintha ezzel a gesztussorozattal a legkülönbözőbb mesei és mitikus lényekben (egy bagolyban, egy macskában, egy hintalóban, egy óraszerkezetben) vagy éppen az emberi gesztusokban emblematizálódó alkotói képzetek maguk lelnének végső otthonra. Varga Emőke kiállításmegnyitója

Varga Emőke
Pusztai Virág Határvilág című kiállításáról
Elhangzott Székesfehérvárott, 2013. október 18-án
 
Pusztai Virág képeinek eredetiségére akkor figyeltem fel először, amikor a SzegediLap című kulturális portál oldalait böngésztem. A fejlécet díszítő, hosszanti bennfoglaló formában megkomponált grafika – mint egy panorámafotó vagy fotomontázs – egymás után sorjáztatja a történelem és a látvány szempontjából is legkarakteresebb szegedi épületeket az alsóvárosi Boldogasszony Templomtól a Móra Múzeumon és a Dómon át a városházáig. A házak mögött az ég vörös, tűzpiros és tintakék – a színfoltok határait merész ívű, napsárga hullámvonalak rajzolják ki, így végső soron a kompozíció és a képsík egésze a Tisza hullámjátékának rendelődik alá. Az egyes épületképek mint önálló jelentéssel bíró formák a valóságos épületek formaarányait reprezentálják, ám a tér közöttük megszűnni látszik, a helyviszonyok átértékelődnek. Épp úgy, mint a mesékben, ahol mintha a figurák térbeli közelségének, fizikai érintkezésének az eredményeképpen érzékelhetnénk azt – tudniillik a legkisebb fiú a hétfejű sárkánnyal, a szegény legény a dölyfös királlyal mindig közvetlenül találkozik: megvívnak vagy párbeszédet folytatnak egymással – hogy a hétköznapi tapasztalat egy másik dimenzióba fordulhat át, a vágyak, a remélt igazság mesei dimenziójába.
Ezt a metanoiás, dimenzionális erőt Pusztai Virág képein tehát a színek és a locusok új jelentéssel való felruházása táplálja, ám a folyamat nem valamiféle ötletszerűségnek, hanem – emlékeztetve ismét a mesére, annak funkcionális kötöttségeire – egy jól körülhatárolható strukturális elvnek rendelődik alá. Ez az elv pedig a komponálás ellenében meghatározható úgynevezett diszponálás. Lényege, hogy amíg a „kompozíció egy egész részekből történő felépítését jelöli”, addig a diszpozíció „a tagolatlan egészből indul ki, benne találja ki és rendezi el a részeket” (Oskar Bätschmann). A Határvilág képeire rátekintve az a benyomásunk, a képi felületet megosztó legszélesebb ívek, a síkból mint egészből Valaminek, egy – ekkor még határozott jelentéssel nem bíró, de az alkotói fantáziát mégis teljesen uraló – formának hasítják ki a saját helyet, úgy, hogy azután ebből a helyből, egy újabb hasítással, újabb helyek keletkeznek, mígnem olyan tagoltság jön létre a vásznon, a papíron, amely alkalmas lesz a most már látható formaként megjelenő művészi érzés, gondolat hordozására. Mintha ezzel a gesztussorozattal a legkülönbözőbb mesei és mitikus lényekben (egy bagolyban, egy macskában, egy hintalóban, egy óraszerkezetben) vagy éppen az emberi gesztusokban emblematizálódó alkotói képzetek maguk lelnének végső otthonra.
A jelentéssel bíró formák azután tovább diszponálódnak, mégpedig a saját, az immanens szerkezetnek megfelelően, ugyanakkor az első értelemadó vonalíveknek továbbra is alávetten. Egy bika testének szerkezeti vonalai például a síkot diszponáló ívekkel érintkezve, vagy éppen egy-egy ilyen ív részeként, a napkorong, a kereszt formájával szervesítik az állat egész lényét – így téve lehetővé, hogy a képet Lukács evangélista jelképeként is szemléljük. A Kék-fekete című festményen a ’kettős formai eredet’ szabályából következően a férfi és a nő testének, főleg a profiloknak a kontúrjai működnek olyan határvonalakként, amelyek a saját formát kiterjesztik a környezeti tárgyakra (egy olvasólámpára, egy könyvre), illetve engedik ez utóbbiak jelentését magukra vonatkoztathatóvá tenni.
A formai eredő tehát kettős, aminek következtében erős kapcsolat jön létre a figurák és a határaikon túli síkszeletek között, ezért a jelentés egyszerre képződik meg a zárt világokon kívül és belül, és a néző egyszerre látja azt, ami készen van, azzal, ahogyan az elkészül, vagyis azt, ahogyan a forma jelentést keres.
Az említett alkotásokon túl a Média-sorozat vagy a lovarnő-ábrázolások is szép példái a határjátéknak, amely azonban a kiállítás anyagában más módon is érvényesül. Ellentétben a már hivatkozott alkotásokkal – ahol a kétdimenziós sík egyetlen rétegében bomlik ki a nevezett formajáték – a Feneketlen kút, a Középkor I., II. című képen például, az egymásra ragasztott papírvágatok a dolgok közti kapcsolatot a nullfokra redukált helyekkel, tehát a síkfelületen egymás mögötti rétegeket létrehozva teremtik meg. A kút köré gyűlt, lepelbe burkolózott alakok felett távlatot sejtetnek a fedésbe hozott sémák, a katedrális boltívei pedig, frontális ábrázoltságuk ellenére, képesek az épület mélyterének érzetét is felkelteni.
Határon lenni annyit jelent, mint az egyszerre ’se itt, se ott’, mégis az ’itt is, ott is’ állapotát élni, valahogyan úgy, ahogy Pusztai Virág képei mutatják: a síkot felosztó ívekkel a jelentéses és a jelentés nélküli dolgok/formák, a van és a nincs, a kint és a bent, az eredet és az eredmény határolódnak el egymástól – és fordulnak át egymásba.
Izgalmas egyensúlyjáték ez, amelynek megtapasztalására a képek élénk színvilága, változatos technikája és témavilága csalogatóan hívja a kiállítás minden látogatóját.